Ma a buszon leültem a felső emelet egelső helyére, ahonnan panoráma kilátás nyílik Londonra. A mellettem ülő lánynak megcsörrent a telefonja, mondja: Szia. Magyar volt. Vidéki. Miután lerakta csomót gondolkodtam rajta, hogy megszólítsam e, de első kifogásként azt találtam, hogy fáradt vagyok, másodikként meg, hogy már túl sok idő telt el mióta lerakta a telfont amíg gondolkodtam, hogy megszólítsam-e így már kissé gázos lenne a helyzet. Végül megcsörgettem ismerősöket, hátha valaki felveszi, végül Bence vissza hívott. Lebuktam. Miután leraktam a lányra néztem és mondtam: Szia. 
Egész úton beszélgettünk. Cigány volt, tipikus indokokkal tipikus élettel. Barátjával jött ki, Salgótarjánból, ott nincs munka, végleg itt akarnak lakni. Ő hotelt takarít, angolul nem beszél, a barátja autómosó, végleges munkahelynek tartják. Kedves volt vele beszélgetni, bár sokszor előbb rácsodálkozott arra amit mondok, mielőtt befejeztem volna a mondatot. Gondolom megszeppent volt. Ő hamarabb szált le. Gondoltam elkérem valami elérhetőségét de egy sziát mondott és már rohant is le a buszról. Talán majd a sors összehoz. Vagy direkt elkerít minket.