Emlékszem régen mennyire ragaszkodtam a tárgyakhoz. Apró cetlikhez,amire azt írom, " Szia, elmentünk a Pecsába (Petőfi csarnok), lehet, hogy még alszol mire megjövök, érezd magad otthon!" vagy egy kis fatábla,aminek egyik oldalára az én nevem,másikra a barátom neve van írva, egy bot amibe bele van vésve róvás írással az akkori kedvenc idézetem: "Az életem egy ébrenlét, amiben azt hiszem, hogy álmodom". Egy vázányi szárított rózsa amiket volt barátoktól, családtagoktól kaptam (kb 24db) gumilabda, kisautó, régi smink, ballagási plüssállatok, ez most mind feleslegesnek látszik és hihetetlen, hogy képes vagyok ilyeneket kidobni, pedig ezeket éveken át őriztem. Mindig jó érzés fogott el ránézni, mert eszembe jutott, hogy amikor kaptam, milyen sokat jelentettem annak az embernek, meg eszembe juttatta, hogy gondolnak rám és számítok. Most nem tudom miért, de ez az egész üres emlékfoszlányokként lebeg a térben. Még talán el sem ér hozzám. Simán kidobok mindent. Azóta mióta kimentem Angliába, valahogy egészebbnek érzem magam. Annyi családtagtól kapok olyan visszajelzéseket, meg annyi embertől. Meg főként magamtól. Most már elhiszem, hogy nem kell semmi maradandó ahhoz, hogy teljesnek érezzem magam. Nem azért élek, hogy nyomot hagyjak magam után vagy,hogy legyen kiknek emlékeznie rám. Önmagam felépítése a cél, hogy teljesnek érezzem magam, minden pillanatomban. Érzelmileg, lelkileg, fizikailag. És ez nyomot fog hagyni. Még ha nem is kézzel foghatót.