Találkoztam egy gyerekkori barátommal. Kicsit felkavart, nem tudom miért, de mint a villámcsapás úgy érkezett ez az egész. Amióta elment, olyan érzés, mintha elvesztettem volna valamit. Mintha forralnának bellülről, ez a forróság ő volt. Az, hogy a közelemben tudhattam és, hogy hozzá érhettem. Most belül hideg vagyok. Elvesztettem a pezsgést. Bekísért a munkahelyemre, elköszöntünk, ölelés és puszi nélkül, mert egyszer mondtam neki, hogy nem szeretek búcsúzkodni, ezután tartva magát csak mondunk egy sziát, és már dolgoztam is. Rengetegszer néztem ki az ajtón, remélve, hogy ott fog állni, és azt mondja:
-Viki, ez egy vicc volt, itt maradok veled amíg csak szeretnéd. Itt leszek veled amíg le nem megy a nap es jön fel újra, míg ki nem tikkad a folyó és feltöltődik újra, míg kibírom mondani hogy, szeretlek, és még akkor is, mikor már nem.- De ez nem történt meg.

Szerintem több emberrel néztem szembe odakintről, mint a bentiekkel összesen.
Egyszerre nevettem magamban és sírtam. Kicsit mesevilágban élek. Nekünk még találkoznunk kell.