Most megyek vissza Londonba. Az utóbbi napokban keveset aludtam és sokat stresszeltem. Annyi dolgom van. Vagy nem is ez. Hanem mikor először kimentem, úgy éreztem nem hagyok magam mögött semmi pótolhatatlant. De most. Most annyira jó nyaram volt, és olyan közel kerültem pár barátomhoz. Élveztem ezt az életet De hát a jövőmre nézve, nem vezet sehová. Csak a tétlenség érzése kompenzálja azt a jót, ahogy elherdálok a mindennapjaimban. De most ahogy a repülőn ülök, vidám vagyok. Nem érzem stresszesnek az egészet. Lehet, hogy azért, mert itt fent 7 ágra süt a nap. Ez az egyik kedvencem a repülésben. Meg amúgy is szeretem, csak zsúfolt és álmos vagyok. Elvileg már 40 perc eltelt a 140ből. Ha Londonra gondolok és arra, hogy megérkezem,Bence lebeg a szemem előtt. Miatta várom. Szeretem.  Érzem, hogy őt másképp szeretem mint az eddigi barátaim. Csak vele akarok lenni. Hozzá bújni. A macskámmal is akarok végre találkozni. Kár, hogy el kell adnom. De nem tudok vele annyit lenni és így, hogy költözgetek megnehezíti a dolgokat.. Várom már a randikat, a sétákat, piknikezést, hosszú csókokat, azt, hogy buliba menjünk, meglepjük egymást programokkal, ajándékokkal.