Szerintem elzárkóztam a világtól ameddig kint vagyok. Itt úgy érzem, nincs sok esélyem megtalálni az igazit. Magyarokkal annyit nem találkozom, a többi ország jövevényeiben meg nem tudok megbízni. Mindenki gondolkodása teljesen más. Abszolút. És ez ilyesztő. Pl. most megismertem egy srácot a reptéren, és tagadhatatlanul flörtölt velem. És csak most látom, hogy van barátnője. Lengyel. Ha ezt velem tenné miközben járok vele, az egyszerúen nem fér bele. Mi az hogy más lányok számát kérje el a reptéren? Beszéljenek csak, az oké, nem vagyok egy szipirtyó, de ez már több volt mint "csak dumálunk mert van időnk." Sokat vagyok egyedül. Nagyon sokat. És ez a nincs barátom, de mégis van érzés is különös. Kikéne találnom mit kezdjek magammal. Olyan semmilyennek érzem ami most folyik körülöttem. Napi nehézségeim, felmászni azon a végeérhetetlennek látszó lépcsőn az állomáson, most jut eszembe, ténlyleg eszméletlenül hosszú. Mindig mikor oda érek, próbálom elterelni a gondolataimat, hogy gyorsabban teljen az idő. Szép a napomban, mikor sminkelek, mikor szebbnek érzem magam, de igazán nincs értelme szépítkeznem, de én mégis mindennap úgy állítom magam készre, hogy a nagy ő bármikor is lásson, tudja, hogy én vagyok az ő másik fele, akit meg kell hogy találjon. Jó talán ez nem a sminkeléstól függ ,de jó azt érezni, hogy tettem érte valamit. Vajon meddig maradok ebben a tétlenségben, mielött újra belevezetném magam egy kapcsolatba, ami elveszi a figyelmem addig, míg rám nem talál az a valaki?

Még csak 18 vagyok. Még 4 szer ennyi időm van. De vajon mikortól kell már együtt lenni azzal,
akivel életem végig együtt leszek? Honnantól számítjuk, hogy ennek már véglegesnek kell lennie.?
Ha 79 évesen találom meg és 80 évesen meghalok, akkor ez életem végéig számít? Vagy nem így számítjuk,
hanem pl, ha valakivel elötte 20 évet voltam, akkor ő az életem végéig tartó szerelmem?