Na most nehéz feladat elé állíottam magam. Rég nem írtam de viszont sok dolog történt,
ami meghatározó a kintlétem sztorijához.
Tehát. A munka jól megy, a fõnök megdícsért, elégedett velem.
Kicsit aggódtam, hogy nem lesz elég az a nyelvtudás ami nekem van,
de tényleg gyorsan lehet itt fejlõdni. Azért ez elég más mint a hotel volt.
Nem bírtam volna a hotelt 2 hónapnál tovább. Úgy leépíti az emberi tudatot, tényleg.
Ha vissza gondolok én is alázatos voltam, ott térdepeltem és sikáltam a padlót.
Mert úgy éreztem, ha ezt nem teszem, nem lesz idõben másik munkám,
nem lesz pénzem fizetni a bérlést, nem lesz kajám, és végül haza kell mennem.
Nem akarok haza menni. Nem azért mert lenne bármi valódi problémám az otthon léttel vagy az önállósággal, hanem mert bizonyítani akarok. Hogy kinek azt nem tudom.
Lehet, hogy magamnak, lehet hogy a családomnak. Mert én vagyok a kistestvér.
Aki a hibás volt minden konfliktusban, akire folyton rá kell szólni, hogy rakjon rendet a 
szobájában és akire figyelni kell, hogy otthon legyen idõben. Azt akarom, hogy lássák,
megértem, és képes vagyok elboldogulni egyedül is. Bár a szüleim már kapizsgálták,
de ez mégiscsak más. Elég magasra tettem a mércét ezzel. Sosem dolgoztam normális munkát,
csak alkalmikat ahol általában elég volt ha mosolygok, itt meg van saját munkám,
úgy jöttem ki, hogy senki nem várt rám itt, semmilyen barát, tehát kockáztattam,
hogy lehet, hogy magányos leszek, lehet, hogy nem lesz munkám, egyedül mosok, takarítok,
fõzök, én osztom be, hogy mire költhetek és mire nem. nulláról kezdtem és én építem fel
a saját életem, úgy ahogyan szeretném. Olyan mint a sims. Az a számítógépes játék ahol te
tervezed meg az ember idejét, családi állapotát, házát, te irányítod és keresek neki
munkát. Most én magamat formázom meg és magammal "játszom". A játék neve Élet.

Norbi elvitt randizni. A London Eyeon voltunk. Gyönyörú volt és romantikus.
Mikor London tetejére értünk, azt mondta: Te vagy az a lány akire eddig vártam,
értemet adtál a kintlétemnek, betöltöd azt a lyukat a szívemben, amit a magány vésett bele.
Szerelmes vagyok beléd. - Ez után oda hívott az ablakhoz és azt mondta addig csókoljam
míg azt nem mondja elég. Nem kellett kétszer kérni, odamentem, átöleltem,
és mézédes csókkal feljebb repített London legmagasabb pontjánál is. Valami villanás,
itt már elmosolyodtam magamban. Izgatottan szálltam le, tudtam mi történt.
Meglátom a középsõ monitoron a fényképet, annyira jól sikerült, hogy talán más is megvette. Fülig ér a szám, talán még el is pirultam.
Megvette nekem és egyet magának is. Nincs jobb szavam erre, de ez az este "amazing' volt.
Ja és igen. Összejöttünk, mostmár hivatalosan is.